Egy magyar sorozat egyetlen jelenete tavaly olyan komolyan elgondolkodtatott, hogy másnap reggel a kávé mellett pont arról beszélgettünk a férjemmel, amiről én magamtól sosem mertem volna szóba hozni. A jelenet egyszerű volt: egy negyvenes apa minden este leül a TV elé, kinyit két dobozos sört, és csendben végignézi a meccset. A jelenet hetente visszatér, és csak akkor lett gyanús, amikor a fia tinédzserként hazatérve egyszerre lenézi és menteni próbálja az apját.
Aznap egész nap a saját apámra gondoltam. Évek óta minden este két korsó sör mellett vacsorázik. Mosolyog, kedves, soha senkivel nem volt agresszív, és ha kérdezed, gondtalanul mondja, hogy csak két sör, ez nem alkohol. De a sorozat mondata visszhangzott bennem: ha valami minden nap pontosan ugyanúgy történik, már nem szokás. Az volt az este, amikor a férjem azt mondta, hogy nézzünk ennek utána szakmailag.
Másnap reggel a böngészőbe írtam: napi 2 sör alkoholizmus. A kereső találatainak elején a felepulok.hu címe villant fel. A napi 2 sör alkoholizmus témájával is foglalkozó cikket sikerült találnom. A felépülésen átment szakemberek nyelvén fogalmazott, akik tudják, mit jelent egy hétköznapi szokás, ami már nem hétköznapi. A cikk konkrét tüneteket sorolt, és a sajátunkból szinte mindegyik visszaköszönt. Az apámnál nem a részegség volt a probléma, hanem a napi rendszeresség.
A cikkben olvastam először arról, hogy a betegség nem ott kezdődik, ahol az ember azt hiszi. Nem a leesős részegségnél, hanem ott, ahol a napi keret már a sör köré szerveződik. A vacsora-időpont, a kanapé-pozíció, a TV-műsor választása, minden a sör mellé igazodik. Otthon ez nálunk is igaz volt: az apám pontosan akkor kezdte a sört, amikor a híradó kezdődött. Soha nem előbb, soha nem később. A férjem közben a saját családjában is észrevette a hasonló mintákat, a nagybátyjánál pontosan ugyanezt látta gyerekkorától.
A cikk végén ott voltak az elérhető kapcsolatok és a 28 napos bentlakásos program leírása. Nem akartam rögtön cselekedni: két hetet adtam magamnak, hogy nyugodtan átgondoljam, mit fogok mondani az apámnak. Közben még kétszer visszanyitottam a cikket, és minden alkalommal több részlet kapaszkodott meg bennem. Ez nem az a típus volt, ami az olvasót megijeszteni akarja, csak a tényeket pakolja le elé, és békén hagyja gondolkodni.
Két hét múlva felhívtam a Felépülők Családi Felépülési Központot a +36 30 625 9887-es számon. Nem ígértek csodát, és nem akartak rábeszélni semmire. Annyit mondtak, hogy ha az apám hajlandó beszélgetni egy első konzultáción, ők szívesen ülnek le vele. Az apám előbb nemet mondott. Aztán háromhetes hallgatás után egy szombat délelőtt azt mondta, hogy elmegy. Egyedül, a saját akaratából.
A blogom filmes és sorozatos tartalmai mellett ezt is megemlítem majd, mert a magyar nézőközönségből többen jelezték, hogy hasonló jeleneteknél ők is megálltak. Egy sorozat néha többet mond, mint egy szakcikk. A felepulok.hu cikke nálunk a következő lépés volt: egy átlátható, emberi szöveg, ami nem félelmet keltett, hanem fogódzót adott.
Az apám a 28 napos programot három hónapja fejezte be. A férjemmel kísértük az első és az utolsó napra, és a saját szemünkkel láttuk, hogyan változott a tartása. A kezdő napon még csendes volt, és a táskáját úgy fogta, mintha védené. Együtt fogunk horgászni jövő pénteken.” A férjem rám nézett, és tudtam, hogy a film, ami valaha elindította ezt, most már egy egészen más sztori.
A blogon az utóbbi hetekben több olvasói levél is érkezett – sorozatnézők, akik egészen pontosan ugyanezt a jelenetet látták egy másik filmben, vagy másik szériában. Mindenkinek elküldtem a felepulok.hu címét.